VERSEK : Babits Mihály: A jó hir |
Babits Mihály: A jó hir
2005.03.26. 08:37
x
Babits Mihály
A jó hír
Mikor megszólalt éjjel a telefon, az álmok zsúfolt hadseregein zavar futott át, nem lehetett tudni, mi történt a különös mezőkön? villám ütött-e le? tengerek áradtak s megbokrosodtak a paripák, fények hintáztak szerte, óriás fálánkszok hátráltak, tüntek, itt-ott valami iszonyú lövedék szórta föl a földet és emberi tagokat szökokút módra, s ilyen kutaktól bugyborgott a csatatér. A vitézek fejeiket keresték és lovaik sörényébe csimpaszkodtak. Hullámzott a sötétség, mindenfelé betört az ijedt valóság, a szoba hidege, az ablak keresztje, forogva mint egy roppant Kapisztrán kezében, kimutatott a megfagyott téli utakra ahol soványan integettek a fák. A holdvilág a tócsa jegén úgy villogott mint az ezüstkanál melyet az ómód hipnotizor kábítva tart a beteg elé. Néhány kövér rémmé bugyolált alak bandukolt lámpással, farkasok vonítottak messzi a pusztán. Hideg volt, szörnyu józan és hideg s az alvó vacogott amint kikelt az ágyból félig már ébren, fejébol jobbra és balra az álmok apadó tengerei húzódtak vissza a rejtelmes szögletekbe. Úgy ment, imbolygott mint fehér kísértet, fölkapta a kagylót, beleszólt rémült hangon, s a messzeségből világos zengéssel csapott vissza kitáruló fülébe a hír: "Megszületett a gyermek!"
|